Történelmi áttekintés

A török kort követően 1713-ban olvashatunk történeti forrásokban elsőként a Sóstóról. A terület tulajdonjogi vitája ekkor kezdődött a székesfehérvári prépost és a város között, de a tó továbbra is a város tulajdonában maradt, ugyanis a sóstói halászatot, rákászatot és a vadászatot bérbe adta egészen az 1940-es évekig. A mocsár lecsapolási munkálatai az 1730-as években kezdődtek, és elsődlegesen a külvárosok árvízvédelmét szolgálták. A Székesfehérvárt nyugatról övező Sárvíz mocsár lecsapolására az 1770-80-as években került sor. 1820-as évek felmérése alapján a Sóstót délről és keletről a Sárkány kúti legelő határolta. Jelentős részben az innen származó külvizek biztosították a vízellátását.

1768-ban a Helytartótanács utasítására a víz vizsgálatát Brigélius Máté városi fizikus végezte el. Vizsgálata során megállapította, hogy alkálisót tartalmaz. A lakosság gyógyhatást tulajdonított a víznek és az iszapnak, amely elsődlegesen a bőrbetegségekre gyakorolt jótékony hatást.



A tó vízszintje már a XIX. században is jelentősen ingadozott, nagy mértékben függött a csapadékviszonyoktól. Az ingadozások kiküszöbölésére Falvay István mérnök tett javaslatot, tervezetében rámutatott, hogy a záporok, hóolvadások alkalmával a partokról származó iszap a medret feltöltötte, sekéllyé tette. A Sóstó forrásainak eliszaposodását a meder mélyítésével kívánta kiküszöbölni, de felvetette a Kis Basa vizének bevezetését is. Az aszalvölgyi víz elvezetését követően a Sóstó kiszáradásának megakadályozása érdekében az aszalvölgyi víz egy részét a Basa árokba duzzasztották vissza, ezen keresztül pótolták a tó vizét.



A Sóstó aranykora akkor kezdődött, amikor 1821-ben felmerült a parkosítás gondolata, ekkor a választópolgárok javasolták a Sóstó és a temető közötti, haszontalan, homokbuckás tér befásítását. A szükséges anyagi fedezetet Schmöltz Leopold bádogosmester – a Sóstói pénztár adminisztrátorának – 467 forint adománya biztosította, melyből több mint 10 000 fát ültettek. A tanács ellenszolgáltatásképpen az ott található kocsma bérletét biztosította számára. A táncterem építésével rendszeressé váltak a zenés, táncos mulatságok is. Később, 1852-ben emlékoszlopot állítottak neki.




A Sóstói erdőt a polgárok kedvelt, látogatott helyeként említik a történeti források, hiszen az árnyas parkok a város lakóinak pihenési lehetőséget kínáltak, a tavon csónakázni, télen pedig korcsolyázni lehetett. 1868-ban a városi hatóság tovább bővítette a parkot és mintegy 2000 facsemetét ültettek a „sóstói üres helyek kitöltésére” és az utak szegélyezésére, így kialakult a város legnagyobb ligete. Korábban a Sóstóhoz vezető utat is fásították, ezzel létrejött a Hosszú sétatér.



A tó és környékének rendezése, fásítása már a XIX. század 20-as éveiben hozzájárult, hogy a város belterülete itt növekedjen, s a század második felében történő munkák közvetve hozzájárultak ahhoz, hogy a tó térsége a Homokgödri-dűlő, a Jancsárkúti-dűlő és a Maroshegy térsége, mint külterület beépüljön.





Az 1840-es években változás történt a nádas hasznosítását illetően. Korábban a város a Sóstón aratott nádat tetőfedésre, tüzelésre, téglaégetésre használta, de mivel az 1843-as nagy fehérvári tűzvész után megtiltották az új házak építésénél a nádfedél használatát, a learatott jó minőségű nádat máshol kellett értékesíteni.

A közgyűlés 1872. szeptember 2-án foglalkozott a tó hasznosításával. A város előkelőbb, tehetősebb polgárai a Sóstót elsődlegesen vadászat céljából látogatták. A vadászati jogot is egy-egy gazdag polgár bérelte. Ez a joggyakorlat a Székesfehérvári Vadásztársaság 1884-es megalakulásával sem változott, 1889-1895 között Felmayer István gyáros 1250 forintért bérelte. Az elejtett apróvadak többsége szárnyas volt: fogoly, fürj és szárcsa. Utóbbi egyúttal névadója is a Sóstó melletti utcának, amelyet az 1820-as évek második felében létesítettek.

Az 1918-19. évi aszály a halállomány csökkenését okozta, a halászatot gazdaságtalanná tette. Az újabb vizsgálatok a halászat tervét végérvényesen elutasították. Ekkorra a tó víztükre a terület 15%-ára zsugorodott, a fennmaradó részt nád borította. A tó vízhiányát a Basa-patakon keresztül az Aszalvölgyi-árokból szándékoztak pótolni. A tó környékét, az egykori Sárkány kúti legelő egy részét, a XIX. században katonai célokra hasznosították. Itt építették fel a lőportornyot, és a katonai lövöldét is itt alakították ki.



A tó polgári fénykorát - az aszályon kívül - a város szennyvizének 1910-es évektől kezdődő bevezetése és a II. világháború pecsételte meg.

Az utolsó sóstói csősz, Dala Ferenc, aki szeretettel és lelkiismeretesen végezte munkáját, volt tulajdonképpen a Sóstó egyik első természetvédelmi őre. Sajnos a háború alatt hadifogságba került, így a terület gazda nélkül maradt. A nehéz évek alatt a fákat, padokat a lakosság tűzifának vitte, a sétányokat felverte a gaz. A víz szennyezettebbé válásával a fürdőzésről is leszoktak az emberek. Egy korszak véget ért.

Eközben 1921-től Sóstó a magyar repülés fontos javító- és ipari központjává vált, kiépült a repülőtér, és repülőkísérleti telepként is működött. A II. világháború idején jelentős katonai és műszaki bázis volt, ejtőernyők javításával és gyártásával is foglalkoztak. 1958-ban felszállt az utolsó, ott nagyjavított repülőgép, ezzel véget ért a sóstói repülőgépjavító üzem és a repülőtér történetének ezen korszaka. A régi repülőtér területe ma a Sóstói Ipari Park környékéhez kapcsolódik.



Gyurgyalag-lesnél lévő három meredek falú domb golyófogó dombok voltak. A lődombok 1980 körül még álltak, többségüket 1990 körül hordhatták el, mára csak a pálya végén álló három domb maradt meg többé-kevésbé. A szocializmus éveiben magyar és orosz katonák gyakorlatoztak itt, a terület melletti épületeket ekkor lőszerraktárként használták, a lődombok építésének földmunkáit rabokkal végeztették. A terület a II. világháború után a rohamos iparosítással, főleg az 1970-80-as években tovább pusztult.




A Sóstói sporttelepen már 1905 óta dokumentáltan jelen van a labdarúgás, majd 1941-ben megalakult a Székesfehérvári Vadásztölténygyár SK. A stadion 1967 óta áll a mai helyén, és az évek során a klub meghatározó, ikonikus otthonává vált.